|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Sárközi Mátyás 2000. október 27.Erdélyi körútja soárn Gyergyószárhegyre látogatott a Bornemisza Péter Irodalmi Társaság küldöttsége /Szépfalusi István és hitvese, a műfordító Wanner Márta/. Szépfalusi István ausztriai magyar evangélikus tiszteletes, miniszterelnöki tanácsos, a társaság alapító titkára elmondta, hogy a társaság 35 esztendő alatt 150 romániai magyar írót, költőt, irodalomtörténészt, színészt mutatott be Nyugaton. A Bornemisza Péter Irodalmi Társaság 1960. márc. 20-án alakult. A társaság 3-4 éve a Magyar Írószövetség regionális szerve lett. Szépfalusi a Magyar Írószövetség választmányában a Londonban élő Sárközi Mátyással együtt képviselik a nyugati világot. /Bajna György: Szép falusi este Gyergyószárhegyen. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 27./2007. április 17.Magyarország határain kívül élő szerzőket mutat be Kaiser Ottó fotográfus Határtalan irodalom című könyvében, amelynek második kötetét a 14. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatták be. A kétkötetes albumban a portrék mellett rövid interjúk találhatók nemcsak a Kárpát-medencében, de a magyar nyelvterülettől több ezer kilométerre élő írókkal is. Gömöri György, Határ Győző, Sárközi Mátyás, Tomaso Kemény mellett Farkas Árpád, Jánosházy György, Kányádi Sándor, Markó Béla, Selyem Zsuzsa, Vida Gábor, Bogdán László portréja is szerepel. A szerző ötven író és költő portréját közölte eddig, és újabb két kötet megjelentetését tervezi. Kányádi Sándor szerint a határon túli írók mintha többet tudnának egymásról, jobban „hasonlítanak” egymásra, mint a magyarországiak. Tomaso Kemény magyar származású olasz költő elmondta, számára a magyarság nem olyasmi, amit el lehet veszíteni. /Antal Erika: Portrék a nagyvilágból. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 17./2014. november 22.A mester (Monográfia Cs. Szabó Lászlóról)Harminc éve halt meg Cs. Szabó László, jövőre lesz születésének centenáriuma. Bár a rendszerváltás forgatagában posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki, s időnként hivatkozunk rá, neve mára jócskán feledésbe merült. Korunk bölcsészei, akik – tisztelet a kivételnek – előszeretettel tájékozódnak a Wikipédiából, nehézkesnek és bonyolultnak találják a hatalmas műveltséganyagot mozgósító esszéit. A Csé-feledés feltartóztatását szolgálja Sárközi Mátyás pompás monográfiája*. Sajnos, a címlapon megjelenő Kortárs – Tanulmány sorozatcím olvasóriogató, de mihelyt belemélyedünk a kötetbe, rájövünk: itt nem száraz tényekkel, elvont műelemzésekkel van dolgunk, hanem egy nagy ívű pálya felvázolásával, egy kivételesen termékeny alkotó, irodalomszervező életútjának megidézésével. Esszéregény ez a javából, amely, noha tele van a Cs. Szabó Lászlóról készült korábbi tanulmányok, szócikkek helyesbítésével, remek olvasmány, pontos irodalmi észrevételekkel és lélektani megfigyelésekkel. Cs. Szabó László Sárközi atyai barátja, pártfogója, a nyugati magyar emigráció vezéralakja, a Nyugat nagy esszéíró nemzedékének utolsó tagja. Feltétlen tisztelet illeti a nehéz történelmi helyzetekben való helytállásért – 1938-tól az 1944. márciusi német megszállásig a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezeti, 1948-ban Olaszországba emigrál, 1951-től Angliában él, a BBC Magyar Osztályának megbecsült munkatársa, valamennyi fontos emigráns lap állandó szerzője. Nem csak az emigráció, hanem a hazai irodalmi élet jeles alkotói is figyelnek a szavára. Hacsak teheti, megszólaltatja az Angliába látogató írókat: barátját, Illyés Gyulát, Weöres Sándort, Pilinszky Jánost. 1956 az ő életében is fordulópont: izgatottan várja a Rákosi-korszak műveletlen írósuhancait, de nagy megnyugvására a szabad világba érkező fiatalokat – köztük Sárközi Mátyást – nem rontotta meg a diktatúra, s az ő vezérszerepét sem kérdőjelezik meg. (A friss emigránsok közül csak Határ Győzővel gyűlik meg a baja.) A köztudatban esszéistaként számon tartott Cs. Szabó szépírói munkássága is jelentős. Sárközi könyvének nagy erénye, hogy az esendő költő mellett felvillantja az eredeti hangú novellistát. A Csé egy szuszra elolvasható, adatgazdag, példaadóan visszafogott, a magánélet titkait felvillantó, de diszkréten kezelő monográfia. OSZTOVITS ÁGNES (Heti Válasz, Budapest) * Sárközi Mátyás: CSÉ, Kortárs, Budapest, 2014. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 15.Tőkés pert nyertSzeptember 8-ai lapszámunkban számoltunk be azokról a témákról, amelyekről előző napi nagyváradi sajtótájékoztatóján beszélt Tőkés László EP-képviselő. Mint megírtuk, első fokon megnyerte azt a polgári pert a budapesti Fővárosi Törvényszéken, amelyet becsületsértésért indított a Noran Libro Kiadóval szemben az idő közben elhunyt Andrassew Iván Ne vígy minket kísértésbe című, a volt püspök és európai parlamenti képviselő magánéletét boncolgató kötete miatt. A bíróság 800 ezer forint kártérítés kifizetésére kötelezte az alperest. Mint akkor elhangzott, a tanúvallomásokból a per során egyebek mellett az is kiderült, hogy Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt volt elnöke, a magyar kormány által létrehozott Nemzetstratégiai Kutatóintézet jelenlegi vezetője személyesen bízott meg sokakat az említett kötet hathatós terjesztésével, hogy erkölcsi és politikai lejárató kampányt folytasson Tőkés ellen a 2012-es romániai helyhatósági választások alkalmával. Ezzel együtt nyilatkozatában Tőkés László EP-sajtóirodája bírálta a Nagyváradról elszármazott Körössi P. Józsefet is, a Noran Libro kiadó „törvényes képviselőjét”, aki a „kétes hátterű” Törzsasztal-rendezvénysorozat keretében a már említett Andrassew Ivánt is vendégül látta Váradon. Kőrössi P. József reagált a vádakra, nyilatkozatát az alábbiakban olvashatják. Amiért a házasságtörő volt püspök perel Csak most, miután Andrassew Iván Ne vígy minket a kísértésbe című könyvének havi fogyásjelentései eljutottak hozzám, a jelentős mozgást érzékelve figyeltem fel arra, hogy a püspök (úr?), Tőkés László sajtótájékoztatóján közzétette és kommentálta a Fővárosi Törvényszék elsőfokú ítéletét. Nyilatkozatához, mint érintett, a következőket fűzöm: 1. Sem Tőkés László, sem a bíróság egyetlen egy pontban sem cáfolta a könyvben leírt tényeket, tehát azok tények maradtak mindenestül. Akkor is, ha a per tárgyát nem a tények, hanem a képmutató, kettős életet élő, a nyilvánosság és a nemzet előtt másmilyen embert mutogató püspök személyiségi jogait érezve sértve, perelt a pap. Csaknem két évvel a könyv megjelenése után. (Vajon milyen érdeke fűződött ahhoz, hogy a könyv a hasonló műfajúak között a lehető legnagyobb példányszámban fogyjon el. Netán-tán ennyi ideig fogta a kezét az a párt, amelyiket gátlástalanul és lelkészhez nem méltó módon szolgál ki kritikátlanul?) 2. Való igaz, hogy a vádak többségében a Kiadót marasztalta el a bíróság. Azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a felperes (Tőkés László) legfontosabb kérelmének teljesítését a bíróság nem látta indokoltnak: a könyvet nem zúzatta be, és a kereskedelemből sem vonatta ki. Így az továbbra is, újabb utánnyomásban kapható. Vajon miért? 3. Bízvást állíthatjuk: azért, mert bíróság hallgatólagosan egyetért az alperesnek (Noran Libro Kiadó) azzal, a per során is fenntartott véleményével, miszerint Tőkés László közszereplő, akinek, ha nem is kell minden kritikát elviselnie, a maga erkölcstelen életviteléért igenis felelősséggel tartozik, és nemcsak kritikátlan hívei előtt. Nem állíthatja magát büntetlenül példaként egy nemzet elé. El kell viselnie az ő képmutató magatartását, az életvitelét leleplező kritikát a legnagyobb nyilvánosság előtt is. 4. Tőkés László nyilatkozata nem mentes azoktól a csúsztatásoktól, amelyeket jó néhány éven keresztül már megszoktunk tőle. Azt mondja, hogy a híresztelések ellenére nincs szándékában elhagyni hazáját, Romániát, valamennyi családtagja román állampolgár, gyermekei is. Vajon melyik családjára (és melyik gyermekére) gondol? Arra a családra, amelyiket Nagyváradon szertezúzott, vagy arra, amelyiket házasságtöréssel alapozott meg Magyarországon. Arról ugyanis nem szól a nyilatkozata – pedig kitérhetne rá! – hogy a püspök házasságtörése alatt fogant gyermeke román vagy magyar állampolgár-e. A nyilatkozata után, gyaníthatóan a kecskeméti gyerek is román. De vajon ki hiszi azt el neki…? Érthetetlen, hogy miért tér erre ki, senkire, ránk sem tartozik. 5. Hogy jön ide a nagyváradi Törzsasztal csaknem tízéves irodalmi sorozata? Kétes támogatottságúnak nevezi, így akarván megbélyegezni azt a rendezvényt, amelynek során a kortárs magyar irodalom legjelesebb képviselői – határoktól függetlenül, hiszen a felvidékről, délvidékről, Erdélyből és Nyugat-Európából, sőt Kanadából (!) és Norvégiából is – érkeztek, magyar íróvendégek Nagyváradra, csaknem százan. Vajon miért zavarja a maga magát is írónak tekintő püspököt ez a felvonultatás, amely a várost irodalmi rangban a legnagyobbakhoz – Kolozsvárhoz, Budapesthez, Pozsonyhoz, Újvidékhez, Bécshez – emeli? (Esterházy, Bodor Ádám, Grecsó, Dragomán, Spiró, Háy, Závada, Tóth Krisztina, Karafiáth, Kovács András Ferenc, Vida Gábor, Grendel, Kántor, Dalos György, Konrád, Borbély Szilárd, Sárközi Mátyás, Balla Zsófia, Balázs Imre József, Kun Árpád, Darvasi, Kemény, Pablo Urbanyi, Vámos – stb. stb. stb. egészen 80-ig – személye Tőkésnek smafu?) Ha csak nem meghívót vár ő maga is attól a társaságtól (Szépírók), amelynek a tevékenységét a Nemzeti Kulturális Alap, azt pedig a magyar állam támogatja… Várhatja! Kőrössi P. József a Noran Libro Kiadó vezetője Reggeli Újság (Nagyvárad) 2016. május 9.Illegális bevándorlás - Szőcs Géza: egyszerre kell érvényesülnie a lelkiismeretnek és a felelősségtudatnakA migráció kezelése során egyszerre kell érvényesülnie a lelkiismeret szavának és az európai kultúra iránti felelősségnek - hangsúlyozta Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke a szervezet által hétfőn Budapesten rendezett konferencián, amelyen közép-európai irodalmi személyiségek tekintették át a kérdést. Az Európa válaszúton - meg kell-e mentenünk Európát? című tanácskozáson Szőcs Géza kiemelte: az európai értékrend egyik meghatározó pillére a testvériség, vagyis a szolidaritás az elesettekkel, a rászorulókkal, a szerencsétlenekkel. Amikor Európa jövőjéről beszélünk, a lelkiismeret szavára ugyanúgy kötelességünk odafigyelni, mint a felelősség parancsára, amely az európai értékrend felszámolásának vagy átalakításának minden kísérletére határozott tagadó választ kell, hogy adjon - tette hozzá. Mint mondta, az 1980-as években unalomig emlegetett "európai ház" ma a vihar kapujában áll, miközben alapvető igazság, hogy az érkezők "nem az Európai Unióba akarnak jönni, hanem Németországba", ezért is megkerülhetetlen Berlin szerepe, helyzete, jövője ebben a kérdésben. A Szlovákiából érkezett Jozef Banás a vitában a Himalájában fekvő kis állam, Bhután példáját hozta fel, ott ugyanis nem a GDP, hanem a nemzeti boldogság növelése a legfőbb szempont, márpedig szerinte Európában is arra volna szükség, hogy gürcölés helyett örömteli munkát végezzünk, egészséges élelmiszerhez jussunk. Az általa kívánatosnak nevezett megoldásban tényleges közösségek léteznek, a kultúrát nem őrli fel a globális szürkeségre törekvő szabadpiac, a nagyhatalmak pedig nem próbálják a "terrorveszéllyel fenyegetve szárnyaik alá terelni" a kisebb államokat. Jozef Banás szerint az EU vezetése rossz kezekben van, de a működési mechanizmusok sem megfelelőek, hiszen "az Európai Unió minden szabálya olyan helyzetre épít, amikor nem történi semmi", így most ezek alkalmazhatatlanok. A helyzet kezelésének lényeges elemeként említette, hogy állítsák le a közel-keleti öldöklést, és segítsenek a harcok elől elmenekülteknek a szülőhazájukban boldogulni. David Zabransky cseh író szerint "ez a konfliktus nincsen felkészülve a hordákra". Megjegyezte az is: "ez a válság újra leeresztette a vasfüggönyt", hiszen a helyzet azt mutatja, hogy a kommunizmustól negyedszázada megszabadult országok és Németország "nem eveznek egy hajóban". A Lengyelországból érkezett Maciej Zieba arra hívta fel a figyelmet: minél inkább a szabadság felé fordulunk, annál kisebb biztonsággal számolhatunk, de ez fordítva is igaz. Európát egy nagymamához hasonlította, mondván, polgárai számára a kontinens nem termékeny és nem vonzó. Hozzátette, hogy különbséget kell tenni a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, és a közép-európai történelem viharaira utalva kijelentette, a mi népeink is megtapasztalták, nagylelkűnek és szolidárisnak kell lenni azokkal, akik szükséget szenvednek. Mircea Dinescu román költő - utalva arra, hogy nehezen szólhat elfogulatlanul a témában, amikor négymillió honfitársa keresi boldogulását Nyugat-Európában - megjegyezte, az exodus mellett az európaiak előítéletességével is meg kell küzdeni. Utalt arra, hogy mint azt a régi erdélyi temetők is tanúsítják, Európa e részében nem szóvirág vagy vágyálom volt egykor a multikulturalizmus. A szintén román Dorin Tudoran arról beszélt, Brüsszelnek nincsen joga önhatalmúlag perifériát kijelölni, pedig "úgy tűnik, politikai autizmusában ezt teszi", vagy háttérbe szorítani "az országprojekteket", ezért ha Európát akarunk, annak egyenlő nemzetek szövetségének kell lennie. A befogadás egyik okaként említette, hogy a németeknek a második világháború vége óta bűntudatuk van, hozzátéve, ettől még nem várhatják ugyanezt más államoktól is. Közölte, Európa túl sokat vesztett a saját vallásháborúin ahhoz, hogy másokét a határai közé engedje. A magyar származású, évtizedekig a BBC-nél dolgozó Sárközi Mátyás arról beszélt a konferencián, elfogadhatatlan, hogy egyes államok kvótarendszert akarnak kényszeríteni másokra, ugyanakkor kellő válogatás után Magyarország "talán befogadhatna" embereket a Közel-Keletről. A magyarság kitűnő asszimilátor - jelentette ki, hozzátéve, az így érkezettek beilleszkedését támogatni kellene, a kirekesztésre nulla toleranciával tekintve, egyben elutasítva a vallási alapú iszlám törvénykezés, a saría bevezetésének bármilyen formáját is. (MTI) 2017. július 17.KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezetSajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is. Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3] Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is. Történeti számtan, 56 a 89-ben Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is. A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben Munkás, munkáslét, munkástanács. Munkavilágok emlékező mozaikokban Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…? Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7] Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak. A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását. A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is. [1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal. [2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010). [3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old. [4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal. [5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! https://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56 [6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal [7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,https://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017 A.Gergely András / maszol.ro lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
